Bálint Dániel: Aratás.
Bálint Dániel:Aratás
Suhog a kasszapenge, zizeg a tarló,
asszonyi kezekben, kapkod már a sarló.
Rendre fekszik mostan a büszke gabona,
jaj szavát elnyomja, az aratók dala.
Kévébe kötik most, a sok szalmaszálat
keresztbe hordani, sok legény s lány fárad.
Nyüzsög most a határ, minden életre kél,
karavánnak tűnik, a sok lőcsös szekér.
Forró nap sugarán, az arató elfárad,
mégis üresek, a hűvös parasztházak.
Bezzeg a szérűk, most csak úgy zsibognak
szorgos férfikezek, nagy kazlakat raknak.
Hatalmas kazlak lettek, nagyobb, mint a ház,
unokának a nagypapa emígyen magyaráz:
Jön majd a cséplőgép, zakatolva nagyot,
az rázza ki a kalászból a magot!
Szürkületi alkony, vett a munkának véget,
hazafelé látni a sok munkás népet.
De megcsal a szemem, nem is haza mennek,
falunak főterén, ím egybe gyülekeznek.
Máglya fénye adja nékik a világot,
középre egy legény, s nagyot kiáltott:
Dolgoztunk eleget, a munkának vége,
az arató bálba, dalunk szálljon égbe!
Előkerül a jó bor, és még néhány falat,
az öregek isznak, a fiatalság mulat.
Jó kedvel zárul a fárasztó napjuk,
haza kéne menni! Szól mostan az anyjuk.
Hazaballag mindenki, pihenni is kell,
holnap is aratás, s korán kelünk fel.
